Egy kicsit elgondolkoztam a minap azon, amit barátnőim mondtak mikor nálam jártak és megnézték a babáimat. Nem csak Barbie-jaim vannak, hanem egy-egy porcelán baba is, és a régi játékbabáim is elöl vannak. A gyerektestű babákról mind azt nyilatkozták, hogy kicsit tartanak tülök a horrorfilmek hatására. Talán nem is mernének ők otthon tartani ilyet, mert félnének. Volt, aki egyik-másik Barbie-ra is hasonlót mondott. Említve lett, hogy a kóválygó lelkek a babákat szállják meg és hasonlók...
A lentebbi cáfolatomhoz, magyarázatomhoz egy kis előzmény: Kisgyerekkoromban sokszor kaptunk úgy babát a húgommal, hogy az a baba a hajszínünkhöz passzoljon. Húgom szőke, én vörös vagyok. Na, nem mindig volt vörös baba, sőt az esetek többségében nem volt, ezért én barnát kaptam, vagy ugyanolyant, mint a húgom. Amíg anyunk vett nekünk babát sokszor inkább egyformákat vett, hogy ne legyen veszekedés, később amikor már pénzt kaptunk vagy megkérdezték melyik tetszik jobban, akkor már nem akartunk pont ugyanolyant, ezért volt hogy ugyanabból a szériából húgom Barbie-t választotta én pedig Terezát vagy Midge-t (mindkettő barna, vörös Barbie nem lévén).
Mikor jobban elgondolkodtam, azon amit a barátnőim mondtak, ebből jöttem rá arra, amire akkor nem mikor nálunk jártak. Mindegyik baba, amelyiket megvettem (vagy kértem valamilyen alkalomra) valamiért megtetszett vagyis mindegyikben van egy kevés belőlem. Valami amit szeretek benne az engem is jellemez valamilyen formán. Vagyis engem tükröznek a babáim, és nem más lelke van benne. Bár előfordult már, hogy azért vettem szőke babát, mert a húgomra emlékeztettet. Nem veszem meg az összes szép babát válogatás nélkül. A gyűjteményemnek van egy saját jellege, amibe illeni fog a következő. Vagyis illenie kell hozzám.
De ha már a babák lelkéről beszélünk: Az első babák, akik életre keltek nem horror filmből származtak, hanem mesékből. Például Pinocchio, a Rendíthetetlen Ólomkatona, a Diótörő... És mint tudjuk Pinokkió egy életvidám kisfiú lett és nem mészáros. Egyébként Pinocchio legendája is lehet, hogy onnan ered, hogy az idős emberek gyakran maradnak egyedül, magányosan és egy kis háziállat vagy akár egy baba is lehet olyan nekik mint a családjuk, akinek kiönthetik a szívüket, még ha nem is válaszol. (Pinocchio „apja” Jepetto is egy egyedül élő öregember volt.) Sőt, van hogy ezeknek több mindent elmondanak, mint nekünk, akik válaszolni tudunk. Nem egyszer előfordult már velem, hogy hallom nagyapámat a kutyával beszélni, és ebből jövök rá, hogy mit vár el tőlem.
Bár hallottam már babonákat, arról hogy az eltávozott rokonok lelkei beköltöznek a féltve őrzött babákba. Azonban akik eddig ezt előadták nekem egyáltalán nem akartak megijeszteni a hazajáró szellemekkel, sőt mosolyogtak miközben mondták és inkább megnyugtatásnak szánták, hogy a babák szemén keresztül figyelnek minket az eltávozott szeretteink. Ezért is kell nagy becsben tartani.
Csak a mai horrorfilmeknek és popkultúrának a hatása, hogy a lelkünk mélyén félünk a babától, akinek emberi alakja és tekintete van. De ha belegondolunk akkor az embert visszatükröző egyébdolgoktól is féltek/félnek az emberek, mint a tükör vagy a fénykép. Féltek attól, hogy csapdába ejtik ezek a tárgyak a lelkeiket. Mára pedig teljesen hétköznapi használati tárgyak. Pedig régen a tükör is nagyon drága volt, azért mondták, hogy hét év balszerencse ha eltörik, mert sokba került, és kerül a pótlása. Szerintem ma már senkinek nem jut eszébe félni, ha fényképeszkedik vagy ha tükör elé áll. De ha egy baba elé akkor már más a helyzet. Talán azért mert kevesebb babát látunk az életünk során, mint tükröt és fényképet?
